A csend aranya

BEVEZETÉS

Első rész

Arcok a múltból

Egyszerű, de kedves hely – nyugtázta Paul, amikor jóval a többiek előtt megérkezett a találkozónak helyet adó kocsmába. Leült, és belepillantott a magával hozott újságba.
’Házi őrizettel adódollárok takaríthatók meg!’ A szerző fényképén megakadt a szeme.
Ez Joe! Harminc év sok idő – de ez a tekintet! Nem lehet elfelejteni! Volt sok szép közös emlékünk – ma ő is itt lesz, majd jót dumálunk! Gondolta.
A cikk alján egy karperec fényképe és technikai leírás díszelgett. Ez a kutyát sem érdekli, hátradőlt, az újság lecsúszott a karfa mellett, majd a padlón landolt.
Miközben a kora este egyre több vendégnek kézbesítette a törzshelyre szóló, nem létező meghívót, Paul gondolatai a múltból mint régi mozigép filmkockái jelentek meg, és pörögtek, felszínre hozva egy letűnt korszak emlékét.
Egyszer még beléd fojtom a szót! – acsarkodott az órásmester fia, amikor harmadik kísérletre sem tudta elmondani, hogy milyen egyedi kardíszt kapott a születésnapjára.
Az akkor még gyermek Pault egy pillanatra megrémítette, amit a játszótársa szemében látott átvillanni. Nem értette.

Ugyan, ne is figyelj rájuk! Én szeretem, ahogy csicseregsz, mint egy kismadár! – mondta anyukája, és megölelte egyetlen fiát, amikor az hazaérve elmesélte a nap sztoriját.
A mama mindig megértett! – zárta le a múltból előgurult szituációt, és summázta annak lényegét. Épp jókor, mert megjött a találkozóra az első iskolatárs.
Minden érkezővel – és kör sörrel – hangosabb lett a diskurzus.
Te még mindig rengeteget beszélsz! Mint akinek fizetnek ezért a sok szövegért!
Hogy ez a szakmád? Autókereskedő? Ott azért tolni kell a szöveget rendesen!
A társaság jól érezte magát, és Paul csak mondta, mondta és két hörpintés között megint csak mondta a magáét. Többnyire szórakoztató volt… Tájékozott ember választékos stílussal. Amikor egyedül volt, sokat olvasott. Azután megbeszélte magával…
Tudta, hogy ez így nem jó, másoknak is teret kell engedni! Másrészről azonban olyan nagy a csábítás!

A karcsú üveg öt aranycsillaga hitelesen tudatta a fogyasztóval, hogy ez a párlat nem holmi pancsolt lőre. Az egyre fogyatkozó társaság magja józannak már nem volt mondható, de a csipkelődéshez azért még elég ébernek mutatkoztak.
Kihasználva a fárasztó hahotázás és egymás túllicitálása közben támadt néhány másodperces szünetet, Joe jelentőségteljesen felemelte a jobbját, és komoly képpel jelezte, hogy szólni kíván. A kéz ágaskodó mutatóujja felkiáltójelként parancsolt csendet, majd lassan elindult lefelé, mígnem a csatába induló harcosok előretartott lándzsájaként szegeződött a vele szemben ülő barátjára.

Az alku

Szóval te abból élsz, hogy egész nap szövegelsz?!
Egy pillanatra meg is fagyott a levegő körülöttük olyannyira, hogy a szomszéd asztalnál ülők is odanéztek. Így tett a csapos is. Paul látta, hogy kezében megállt az éppen törölgetett söröskorsó, majd pillantása az ajtó feletti órára esett.
Na, szép, biztosan azt gondolja, itt az ideje, hogy lassan hazatessékelje a hahotázó vendégeket – villant be egy pillanatra a gondolat.
A szónok érezte, hogy mondandója kicsit hangosabb és ijesztőbb volt a kelleténél, ezért a fenyegető kezet az asztalra, a hangerőt pedig néhány decibellel lejjebb eresztve folytatta.
Fogadjunk, hogy nem bírod ki egy álló napig úgy, hogy nem beszélsz! – A mondat különösen Joe szájából igen furcsán hangzott, halk és szinte bocsánatkérő volt. Olyan, mint amikor morzsolt kukoricával csalogatják a kiszemelt malacot a sütő felé vezető út első, véres állomására.
A kérdező látványosan töltött, a szavai értelmezésével elfoglalt társaság pedig először rá, majd Paulra tekintett, akinek a szemében ott volt az a pajkos ’miért ne?’ mosoly.
A csapos a zónákra osztott helyiségvilágítás egymás mellett sorakozó kapcsolóiból az első kettőt átbillentette. Ez egyértelmű üzenet a vendégeknek, hogy lassan ez a nap is elmegy, és viszi magával a jó és a rossz híreket. Marad a holnap, és a teher, amit akkor vesz a vállára az ember, ha idegen vizekre téved és – ezt elnyomva – vállal fogadással járó, ismeretlen terhet.
Egy uncia arany a tét! – szólalt meg Joe, aki ékszerészként sikeres embernek számított – egy ideje számára az általános egyenértékes a föníciaiak előtti időszakot idéző színesfém, az arany lett. Biztosan az a spéci karkötő tette kimondottan jómódú üzletemberré. Nagy mágus – tudta róla mindenki, de hogy evvel álljon elő, és épp ma este?

A csapos egy fehér tányéron hozta a kis fekete mappát, benne a számlával. A néhány szem kis fehér cukorka a piros csíkokkal átlátszó fóliába csomagolva várta, hogy az összeg láttán keserűvé váló szájízt némi édes-élet-elixírként ellensúlyozza, és hagyja, hogy kellemes legyen az estéről formálódó emlék.
Paul nyúlt a számláért, hogy a rá eső egy per akárhányad részt betegye a közösbe, addig is időt nyerve. Ám Joe határozottabb és gyorsabb volt.
Ha áll a fogadás, akkor én ezt most kifizetem, és mindannyian a vendégeim voltatok!
Persze hogy mindenkinek tetszett az ötlet. Paulnak is. Úgy gondolta, hogy megmutatja a csapatnak, képes erre – és ennél akár még sokkal többre! Jó is lesz egy kis kihívás – legyen inkább játék! Ennyi pénzért? Naná!

Meg tudja venni azt az arany öngyújtót, amit már régen kinézett magának.

Áll az alku?
…és az ötcsillagos üveg nap érlelte nedűjének utolsó cseppje is elillant, mintha nem is lett volna – maradt viszont a jókedv és a barátok viszontlátásának öröme. Paul a feléje nyúló kezet látva felállt, és határozottan megszorította. Már engedte volna el, amikor Joe hangosan, hogy mindenki hallja, hozzátette:
Holnap reggel küldök neked egy karkötőt. Azt ugye viselni fogod?
A többórás ücsörgés és ivás után hirtelen felállni, úgy tűnik, nem volt túl szerencsés ötlet. Paul körül lassan, de megállíthatatlanul elindult a világ. A baráti asztal körhintává alakult, amelyik minden másodperccel nagyobb és nagyobb terhet tesz a beültetett delikvens nyakába.
Érted, ugye, a feltételeket? Ha megszólalsz, te fizetsz nekem! – hallatszott távolról egy kimért utasítás, de a ringlispíl meg a vurstli zaja elnyomott minden más hangot, nem futotta másra, csak egy bólintásra.
A kezét immár satu módjára fogva tartó szorítás engedett. Végre mehet a mosdóba.
Aznap a rókákat a hófehér fajanszos helyiségben sokáig kellett kergetni…
Hideg víz az arcra, a tarkóra, száj kiöblít, és széles mosoly, miközben kilép a mosdóból.
A csapos már kabátban ült az ajtó mellett. Székek az asztalon és a lámpák közül is egyetlen maradt égve, de ez reggelig így is marad.
A többiek már percekkel ezelőtt. Elmentek.
Paul adott némi borravalót a csaposnak, majd hazaindult.

Az ajándék

Csúnya, kövér manók légkalapáccsal fejtettek le újabb és újabb réteget az agyáról, miközben földrengés rázta meg a világot.
Ezt érezte, amikor a rezgésre és csengetésre állított mobiltelefon megszólalt a feje melletti éjjeliszekrényen. Megpróbálta kinyitni a szemét, de a sötétítőfüggöny résén keresztül az arcába sütő reggeli nap egy atomvillanás hatását keltve taglózta le és lökte vissza fekvő helyzetbe. Vakon tapogatózva nyúlt a telefonért, mely önmagát ismételve tántoríthatatlanul jelezte, hogy a görbe estének már régen vége, itt az ideje visszatérni a mindennapi életbe!
Igen?
Nem! – jött a válasz. – Ezt nem teheted meg pontosan hét perc múlva – kereken huszonnégy órán keresztül!
Joe hangja messze nem volt olyan nyájas, mint egy baráté kellene, hogy legyen. Inkább parancsoló – vagy fenyegető?
A mindig másokat túlszövegelő Paul dermedten tartotta a füléhez a telefont, próbálta megérteni, hogy mi is van…
Nemsokára megérkezik az ajándék, amit ígértem – hallatszott a vonal másik vége felől immár tréfálkozó, békülékeny – igazi baráti – hangon.
Behúztalak a csőbe! Csak nem fojtottam beléd a szót? Haha! – hallatszott a feszültséget oldó kacaj. …és tényleg! Paul már azt hitte, hogy a barátja, Joe begőzölt, megártott neki a tegnap este, és…
…és nem is tudom, hogy mit akar, mit is akarhat? – próbált kapaszkodót, támpontot keresni.
Állt a szoba közepén, a tegnapi zoknival a lábán, az alsónaci félig lecsúszva, és a fehér trikón szürreális kortárs akvarell segített megérteni, hogy nem volt hétköznapi a tegnapi buli.
Még szerencse, hogy Caroline és a lányok elutaztak a mamához – egyre többet gyengélkedik mostanság – az utóbbi három évben.
Cikáztak a gondolatai.
Lehet, hogy kicsit szétszórt lennék? – ötlött fel benne a kérdés, de túl is lépett rajta olyan gyorsan, ahogy az a semmiből elővillant.
Kellett egy kis idő, amire megértette, hogy a kellemetlen zaj forrása a bejárati ajtó csengője. Olyan hosszúnak tűnt az út a szoba közepétől az ajtóig, mint maga az El Camino.
Mr. Coolman? – kérdezte a széles vállú, fekete szemüveges fazon, miután Paul nagy nehezen kitárta az ajtót. Tudta, hogy most tényleg figyelnie kellene…
Micsoda pocsék szabás! A zakó felül szűk, deréktájékban meg aszimmetrikusan gyűrött, mintha valamit rejtegetne alatta… – mélázott el Paul, leküzdve a sárga villogóként a veszélyt előre jelző önkéntelen gondolatot.

Uram! Mr. Redwall üdvözletét küldi! Én Frank vagyok. … és a két lábon járó ruhásszekrény megnyerő mosollyal nyújtotta a kezét Paul felé. A szívlapát méretű tenyér és a szívélyes hangnem meggyőzte, hogy Joe (a barátja?) tegnap ígért valami ajándékot, amit most adnak oda…

Elfogadta a kéznyújtást (ugyan furcsa, hogy az ’ilyen’ fiúk a filmekben nem szoktak ’pacsizni’), és belekezdett a tegnapi nap elmesélésébe. A kutyát sem érdekelte a története.
A ruhásszekrény jobb keze zárult, a bal kéz pedig egyetlen gyakorlott mozdulattal egy aranyozott karperecet erősített Paul csuklójára.
…de miért ez a sietség? Engedje el, kérem, a kezemet!

A karperecen egy sárga LED villogott, majd zöldre váltva világított amúgy diszkréten, épp-csak észrevehető fénnyel.

…. következik a második rész …