novellak_(HU)

CÉLKERESZT

Ajánlom Neked!
Igen, pont Rád gondoltam, amikor szívemhez oly közel álló történeteim sorsa felett méláztam el egy június eleji késő délután. Közeleg a nap, amikor a világos órák száma az északi
féltekén eléri azt az értéket, mely tovább már nem növekedhet. Hangulatuk van ezeknek az estéknek, tíz órakor még dereng a nyugati, északnyugati horizont.
Markáns ellenpont, ha arra gondolunk, hogy a havas december vagy a fagyos január a horizontot laposan közelítő tűzgolyót délután négy után kevéssel rejti el és tartja fogva, majd a délelőtt csalja vissza az égi országútra.
Akár tél, akár nyár, a környezetünk minden nappal valami újat – legalábbis mást – kínál.

Szereted megcsodálni a napfelkeltét?
Örömöd leled abban, ahogy a cseresznye visszamosolyog rád, és a májusi esővel öntözött kertedben a virágok, cserjék és a fák üzenete szól arról, ahogy ismét megújult a világ?
Illatok kapaszkodnak a lombok alatt surranó szellő sellőtestére, és hozzák a szomszéd jó hírét, ahogy az alkalom rangját izzó parázs felett sercegő hússzeletekkel adja meg. Figyelme egy irányt jelöl és céloz meg, az a szolgálat, amivel hozzá közelállók számára ad időt, élményt és gondoskodást.
Ahogy a nap vörösre festi a túlparti dombokat, úgy kap színt
a majdan asztalra kerülő ínycsiklandó falat, még mielőtt a faszén tüze a napsugarakkal együtt elillan.

Szereted ezeket az estéket? Mindegyik ugyanolyan, mégis más és más! Hidat vernek a szürke hétköznap és a hőn áhított szabad szombat rendre megújuló folyama koptatta partfalak – az életünk mindennapjai – közé.
Mindennapok adta pillanatok, melyek tálcán kínálják gazdagnak és szegénynek, hogy módod legyen megélned, milyen szép az élet!

Mostanában álmodom.
Nem egy – a kötet lapjain életre kelt – történet született furcsán kristálytiszta álmok bázisán. Felébredve percekig érzem,hogy még sodor az elme e különleges rejtélye; szerepem van
egy világban, mely valamiért bennünk él. Üzenet lenne? Talán mi magunk küldünk jelet saját magunknak, elmondva, megmutatva egy lehetséges jövőt, vagy csupán egy általunk ismert, féltve őrzött pillanat évtizedekkel korábban elindult palackpostájának lábunk előtt partra mosott talánya csiklandozza meg a talpamat?
Mosolyt csalhat az arcodra, vagy épp azt olvasztja le, ha az általad valaha feladott küldemény téren és időn át célba érve figyelmeztet e csoda illékony természetére, amit úgy hívnak:
élet.

Tegnap meghaltam.

Tegnap meghaltam.
Álmomban.
Nem történt velem semmi szörnyű, nem zuhant le a repülő
vagy hurcolt magával a covidfényesre fent kaszájával a nagyokat suhintó halál.

Az akkor hosszú percekig élesnek és pontosnak tűnő képek a másodpercek múlásával lassan visszaadták a stafétát az életnek, ahol az álom-valóság maraton célszalagja (tudom jól) minden hétköznappal közelebb és közelebb araszol.
Nem fájt. Nem volt mennyország, sem pokol. Úgy tűnt, mintha minden tökéletesen menne tovább – csak épp nélkülem.
Ez volt az a pillanat, ami megérintett. Jeges ujjával a gondolatkódex nehéz íveit lapozta fel a bennem fogant lelkiismeret. Mi az, amit nem tettem meg?
Mi az a félbemaradt vagy épp el sem kezdett mondat, mely kimondatlanul célba soha nem juthat, hogy küldetését teljesítve hozzon békét, adjon felmentést, vagy csupán elmondja a legfontosabbat.
Átadja a leglényegesebb üzenetet.
Az „egyszavast”.
Volt már hasonló élményed?
Nem? Majd lesz!

Akár így, akár úgy – az elkövetkező lapok hordozta történetek fő- vagy mellékszereplője lehetnél éppen te vagy bármely szeretted.

Egy rövid utazásra hívlak, ahol a vonatablakon kitekintve egy kaleidoszkóp üvegén keresztül mutatja meg magát a sínek mellett elszaladó – majd a távolba vesző, képzelet szülte és a valóság ihlette – világ egyaránt.