A R A N Y O S K Á M the short novell

A világ legnagyobb ajándékboltja – hirdeti a felirat a Sahara és a Las Vegas Boulevard kereszteződésében. Az első utak alkalmával, ha már arra jár az ember, csábítást érez a mütyürök közötti elidőzésre és a sikerélményre, amit akkor érzünk, ha a millió csiribiri között sikerül találni 10-20 centtel olcsóbbat, mint a kaszinóban, ahol lakunk. Persze a valódi ok, amelytől ilyen pótcselekvésre ragadtatja magát az utazó, abban azonosítható, hogy erőtlen kísérletet teszünk a lehetetlenre: minél többet magunkba szívni a lüktető, pezsgő város hangulatából. Mindez megerősít bennünket azon hitünkben, hogy mi is a részei vagyunk a dugónak – mi több, mi magunk okozzuk azt!

Persze Vegas ugyanúgy hordoz a tenyerén, mint ahogy elfogad az egész részeként; egy az idetévedő bankkártya-tulajdonosok közül, akit hagyni kell, hadd érezze jól magát. Nos, ez meg is történik, ahogy kelet felé araszolva teljes pompájában eléd tárul a Strip. Önfeledten lehet csodálkozni, ámulni és a megannyi márkás autót számolni, hiszen a motorháztető alatt diszkréten duruzsoló, 5000 köbcentis minierőműhöz kapcsolt automata váltó megkímél a kuplung, a váltókar és a fékpedál összehangolt működtetésének terhétől is. Igen, ott a távolban (de még a csillogó aranysárga pompapalotákon innen), ott a mi légkondicionált szobánk, a mi hotelünk, a mi kényelmünk. Relaxál az érzés, hogy ma nem kell csomagolni, szállást vadászni, kicsekkolni/becsekkolni, cipekedni, valóságos Hawaii – azaz Vegas!

Itt még a dugóban is jól érzi magát a turista. Valójában ennek örül csak igazán, hiszen van mit nézni – a látvány megunhatatlan az átlagosan csupán néhány napot itt töltő átutazóknak.

A Sahara keresztirányú forgalma oly mértékű, hogy perceknek tűnik, amíg a következő ciklus előrébb enged bennünket, és a pirosra váltó lámpa újra megállásra kényszeríti a velünk együtt szinkron mozgó mind a négy sávot. Már korábban felfigyeltem az autók között lassan mozgó, alamizsnát remélő idős asszonyra. Valamiért nem illett a képbe. Volt ott a bal oldali járdán egy másik hajléktalan – mocskos ruhában ült az aszfalton, kezében az elmaradhatatlan barna papírzacskó… A jobb oldalon két másik – bandáztak, vagy még azt sem, csak voltak.

A töpörödött, csöpp kis asszonyról sugárzott, hogy valaha egészen más lehetett az élete. El is tűnődtünk azon, vajon mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen helyzetbe kerüljön. Lehet, hogy egy jól sikerült éjszaka után úgy gondolta, hogy mit neki a retúrjegy, vesz másikat a jövő héten vagy utána, de ő most itt nem hagyja Vegast!

És eljött a jövő hét – és akkor épp nem volt már annyi, hogy abból repülőjegyre fussa – de nem baj, majd lesz az azt követő héten!

És nem lett…

Az azt követő héten, hónapban és évben sem.

Nem hiányzott senkinek? Nincs senkije? Lehet!

Lehet, hogy haragszanak rá, mert elment,

vagy mert nem ment haza,

vagy mert haza szeretne menni…

Most mindenesetre a 40 fokos aszfaltot rója négy-öt percenként, 60-70 másodpercig remélve, hogy lesz még kicsi valami, ami enyhíti a hőséget, a szomjúságot, az éhséget, picit feledtet, életben tart a következő meg talán a jövő heti ugyanerre.

Mozdul az ablak, és adjuk a szokásos néhány negyeddollárost.

Köszönöm, aranyoskám!

…és mint lassított felvételen a kilőtt lövedékek, úsznak felénk a Nevada kék ege alatt idegen, nekünk mégis oly ismerősen kedves szavak. Idő kell, amire megértjük, hogy a kirakós játék melyik darabja csente körénk az Andrássy út hangulatát. Zöld a lámpa, indulni kell – mit mondott? Nézünk egymásra, majd a visszapillantó tükörbe, ahol távolodik a kereszteződés, és a pici, törékeny alak, a néhány centtel és az anyukájától megmaradt egyetlen örökséggel, a sivatagi szél által már fel is kapott, elillanó néhány magyar szóval:

Köszönöm, aranyoskám!

Nem tudhatta, hogy honnan jöttünk! A szavak, amelyek talán az egyedüli kapaszkodók a Kárpát-medence számára minden nappal messzebb kerülő ígéretéhez, mint a kés hasítottak belénk. Vissza kell menni, tenni valamit!

Kiszáradt a torkom. Ő is szomjas lehet! A bérautó egy ilyen túra alkalmával sziget. Maga a biztonság, az otthon, az éléstár, minden, amire szükség lehet… Most viszont csak töredéke volt a kocsiban mindannak, amit általában négy-öt napra előre bespájzolunk. Gyorsan négy-öt kólásdoboz, ásványvíz meg még trailmix volt, amit sebtiben egy szatyorba dobtunk, hogy néhány dollárral megtoldva próbáljunk egy picivel jobb napot szerezni egy honfitársunknak.

A gyalogoshullámot kihasználva talán néhány másodperc lehetett, amíg a csomag gazdát cserélt. …valószínűleg a meglepetés okán nem mutatott reakciót a magyar szóra.

Amint elhagytuk a parkolót, még láttuk, hogy napégette, vékonyka kezével a zacskóból frissen előhalászott doboz gyöngyöző falú kólát nyújtja a járdán ülő társának…

Igyál te is, aranyoskám!

Talán pont ezt mondhatja, de valójában már nincs is rá régóta gondja, hogy hangját idő előtt elnyomja a város moraja, és nincs körülötte senki, akinek e szavak dallama előhozná az orgona vagy épp a frissen abált szalonna régtől fogva visszavágyott illatát.

Aznap nehezen aludtunk el.

©  Pintér Tamás           

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük